Sziasztok babák!
Meghoztam az új fejezetet. Nehéz szülés volt, de elkészült. Visszacsöppenünk egy kicsit a télbe és a karácsonyba így április közepén:D Köszönöm, hogy ennyit vártok rám állandóan és köszönöm a komikat. Imádlak titeket <3 Na de most már nem beszélek tovább, jó olvasást!
pusszancs, Nic
Alexa
Négy nap telt azóta, hogy Rob elment. Négy nap, nekem mégis úgy tűnik, mintha évek teltek volna el. Azóta minden este úgy fekszem le, hogy a csókjára gondolok. Az utolsó szenvedélyes csókunkra. Ha csak eszembe jut, átjár a kellemes bizsergés. Ha behunyom a szemem magam előtt látom a vágytól izzó tekintetét. Tudom, hogy nem vagyok normális, hiszen elment és többé már nem is jön vissza. A búcsúnk óta nem beszéltünk, még csak egy SMS-t sem küldünk egymásnak. Talán csak én fújom fel ezt az egészet. Valószínű, hogy neki csak egy újabb lány voltam a listán. De jobb is így. Csak idő kérdése és kiverem a fejemből azt a szexi mosolyát, a poénkodásait, az igéző szemeit, a kissé izmos felsőtestét, a szanaszét álló haját, ami aznap reggel megmosolyogtatott... Oké ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
- Alexa, Alexa – a kis húgocskám rázott fel az ábrándozásból
- Mi az manócska? - guggoltam le hozzá.
- Itt járt a Jézuska! A fa alá rakta az ajándékokat. Sok ajándékot. Gyere! - fogta meg a kezem, de nem tudott arrébb húzni – Na gyere már! Siess! - nagyon izgatott volt.
- Oké-oké jövök. - mosolyogtam miközben lefelé száguldottunk a nappaliba.
A fát már ebéd után feldíszítettük közösen. Persze Olívia is segített, aminek egy-két dísz látta kárát. Odalent anya állt a fa mellett.
- Látod Alexa mennyi ajándék?
- Látom – mosolyogtam – Biztos nagyon jó kislány voltál.
Ezután már nem volt megállás. Liv egymás után cincálta szét a csomagolópapírokat. Mikor ránéztem a mosolygós és izgatott arcocskájára melegség járta át a szívem. Tőlünk csak kettő ajándékot kapott, de a nagyiék rendszerint elhalmozzák mindenféle játékkal. Anyu és én csak egy apróságot adtunk egymásnak: én egy új fotóalbumot kaptam, anyu pedig egy könyvet. Többre nem igazán tellett, de nem is ez számít. A lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak. Ilyenkor melegség járja át a házat és anyu sütijének az illata. Imádtam a karácsonyt. Egészen két évvel ezelőttig. Ez a második olyan szentesténk, amikor apu nincs velünk. Leírhatatlanul hiányzik, különösen ilyenkor. A legrosszabb az egészben, hogy Olívia sose fogja átélni azokat a dolgokat, amiket én. Talán nem is emlékszik apura, hiszen olyan kicsi volt még akkor. Erre a gondolatra könnyek gyűltek a szememben. Anyu is észrevette, hogy megváltozott a hangulatom.
- Mi a baj kicsim? - jött oda és megsimogatta a vállam.
- Nincs baj – mosolyogtam rá – csak kicsit elérzékenyültem. Nézd milyen boldog – biccentettem Liv felé terelésképpen. Igen, ő még élte a gyerekek gondtalan világát. Irigyeltem ezért. Mit meg nem adnék azért, hogy újra gyerek lehessek.
Miután sikerült anyut meggyőznöm, hogy minden rendben van, a kijárat felé indultam.
- Máris mész kicsim?
- Igen. Nem akarok nagyon későn hazaérni – közben fel is öltöztem.
- Rendben. Nem akarsz mégis inkább gyalog menni?
- Anyu ezt már ezerszer megvitattuk! Ne aggódj nem lesz baj – öleltem át.
- Vigyázz magadra!
Vagy százszor megígértem neki, hogy nem lesz baj és óvatos leszek. Persze megértem, hogy aggódik értem azok után, ami apuval történt. Nagy nehezen elengedett és pár perc múlva már a kocsiban ülve robogtam a célom felé.
A rádióban karácsonyi dalok szóltak és én végig énekeltem az összeset. Imádtam énekelni. Volt, hogy Lorival karaokéztunk a kedvenc szórakozóhelyünkön. Természetesen már nem igazán voltunk józanok. Kizárt, hogy kiálljak annyi ember elé, amikor magamnál vagyok. Az utcán senki sem mászkált. A hó hatalmas pelyhekben esett. Az egész város gyönyörű volt, ahogy megcsillantak a hókristályok az utca fényeinél. A gyér forgalomnak köszönhetően tíz perc alatt megérkeztem, arra a helyre, ahová két éve minden nap kijárok. A portás már régi ismerősként üdvözölt. Eleinte eléggé furcsának találták, hogy órákat képes vagyok itt eltölteni. Volt, hogy zárásig maradtam. Itt minden olyan csendes és nyugodt. Elég bizarrul hangzik, de itt jól érzem magam. Ahogy haladtam az úton, a friss hó ropogott a lábam alatt. Siettem, mert minél előbb oda akartam érni apuhoz.
- Szia apu – köszöntem neki és letisztítottam a hótól a márványtömböt. - Boldog karácsonyt!Remélem oda fent is ünnepeltek. Képzeld anyu sütött a kedvenc sütidből. Ne tudd meg, hogy nézett ki a konyha. Olívia mindent össze lisztezett. Délután átjöttek a nagyiék és elhalmozták mindenféle ajándékkal. Olyan lelkesen bontogatta ki a dobozokat. Látnod kellett volna az arcát. Annyira boldog volt. - megmosolyogtatott, ahogy visszagondoltam arra, hogy vonszolt maga után. Majd el is szomorodtam hiszen apu nem láthatta. - Annyira hiányzol – pityeredtem el – miért pont veled kellett ennek megtörténnie? Tudom most erre azt mondanád, hogy minden okkal történik és el kell fogadnunk azt, amit az élet tartogat számunkra. - most már sírva mosolyogtam. Apu és a bölcsességei. - Tudom, hogy figyelsz minket fentről és vigyázol ránk – simogattam meg a sírkövet.
Ezután sokáig nem szólaltam meg csak néztem a márványt és elmerültem az emlékeimben. Mióta apu elment minden nap kijárok hozzá és elmesélem, hogy mi történt velem. Ő volt az, aki mindig tudta mit kell mondania. Mindig a helyes útra terelt. Ellátott tanácsokkal, de soha nem mondta, hogy ezt vagy azt csináljam. Rám hagyta a döntést. Mindig is apu állt hozzám közelebb. Én voltam az egyetlen hercegnője. Persze, amíg Olívia meg nem született. Onnantól kezdve ő volt a család szeme fénye. Persze ez érthető. Én felnőttem és Liv egy imádni való kis angyalka. Mielőtt megint elsírtam volna magam, tovább meséltem apunak.
- Apu kérdeznék valamit. Szerinted felhívjam Robertet? Mégis csak karácsony van. Igaz, hogy náluk még csak holnap reggel lesz. És az is igaz, hogy ez egy családi ünnep, szóval jobb ha nem zaklatom. Gondolom már unod, hogy folyton róla beszélek, de hiányzik. Nem tudom, hogy miért érzem ennyire a hiányát, hiszen két napot töltöttem vele. Mégis folyton ő jár a fejemben. Vajon most mit csinálhat? Hol lehet? Valószínű Londonban van. Ilyen közel van és mégsem láthatom. Annyira jó lenne, ha itt lennél és ellátnál valami tanáccsal, mert már én sem értem magamat. Néha úgy érzem magam mint egy tinilány – felnevettem – látod mi lett a hercegnődből? Egy dilis, aki nincs tisztában az érzéseivel. Szerinted kötődhet egy ember a másikhoz ilyen rövid idő alatt? Habár, ha belegondolok anyával is így voltatok. Uramisten! Nem inkább nem akarok belegondolni, mert az azt jelentené, hogy...én... szerelmes vagyok Robba? Ezt te se gondolhatod komolyan apu. Tudod, hogy én nem hiszek az ilyen ”szerelem első látásra” dologban. De tény, hogy olyat érzek iránta, amit eddig még senki iránt sem. Nagyon vonzódom hozz, de a vonzalom nem egyenlő a szerelemmel. Váó. Lehet, hogy pszichológusnak kellett volna mennem, nem gondolod? - felnevettem a saját hülyeségemen. Jó volt veled beszélgetni, de most már mennem kéne. Elég későre jár és anyu szerintem halálra aggódja magát. Tudod milyen. Holnap is jövök.
Szeretlek apu.
Még egyszer végigsimítottam a jéghideg márványtömbön és elindultam a kocsihoz. Hazafelé is végig azon gondolkodtam, amiket apunak meséltem. Mi a fene van velem? Nem szabadna, hogy ennyire lekösse a gondolataimat Rob. Még csak nem is érdeklődik felőlem. Nem tudom miben reménykedem. Kétségtelenül jó lenne még egyszer találkozni vele. Csak még egyszer láthatnám azt a mosolyt, érezhetném a illatát. Na jó elég volt! Soha többé nem gondolok rá! Ami elég nehéz lesz, tekintve, hogy a tőle kapott nyaklánc mindig a nyakamba lóg.
Mikor hazaértem anyu természetes már várt rám. Lefutottuk a szokásos köröket, majd felmentem a szobámba. Liv már aludt, így a mai esti mese elmaradt. Egy gyors zuhany után már az ágyamban találtam magam. A tervem, miszerint többet nem gondolok Rá nem nagyon jött össze. Az utolsó dolog, amit láttam mielőtt elaludtam volna, az a tőle kapott lánc az éjjeli szekrényemen.
Rob
Reggel kipihenten és boldogan ébredtem fel. Végre itthon voltam, Londonban. Már nem is tudom mikor jártam itthon utoljára. Már nagyon hiányzott a családom. Mióta itt vagyok, el vagyok kényeztetve. Anya
minden nap azt főzi, amit én szeretnék. Soha nem nyaggat semmivel. A tesóim ezt nehezen viselik el. De le kell nyelniük a békát, mégis csak én vagyok anyu egy szem fiacskája.
- Ébresztő álomszuszék!! - ugrottak be az ágyamba a nővéreim. Na eddig
tartott a nyugalom.
- Ha nem tűnt volna fel fent vagyok.
- Igen azt látom. Na gyere öcskös várnak az ajándékok!
- Még tíz percet kérek.
- Na azt már nem öcsi! Most azonnal velünk jössz! Te nem vagy izgatott? - Vic úgy viselkedett mint egy kislány. Teljesen bezsongott a karácsonytól. Az érett és komoly üzletasszony. Hangosan felnevettem.
- Szóval kinevetsz minket? - kérdezte Lizzy. Cinkosan összenéztek Vic-el. Sejtettem, hogy ebből baj lesz.
- Ez bosszúért kiállt! - fogták, lerántották rólam a takarót és halálra csikiztek. Két bolond nőszemély, de imádom őket.
- Oké....oké...elég lesz....lányok...komolyan..ne..nem kapok levegőt
- Bocsánatot kérsz? - abbahagyták egy pillanatra, amíg oxigénhez jutok
- Soha! - lehet, hogy ezt kár volt mondanom, de nincs az az isten, hogy meghunyászkodjak előttük. Még a végén megszokják és eluralkodik a nő uralom. Amikor már tényleg nem bírtam tovább, már ott tartottam, hogy feladom a férfiúi önérzetemet és bocsánatot kérek, de anyu megmentett.
- Édes drága gyermekeim még az idén lefáradtok? - kiabált fel anyu
- Megyünk anya – kiabálta Lizzy – most az egyszer megúsztad Patty, de legközelebb nem lesz kegyelem. Na gyere. - húztak fel a lányok.
Mielőtt kimentem volna még magamra kaptam egy pólót és egy nadrágot. Még szerencse, hogy most nem meztelenül aludtam, különben a nővéreim sikítófrászt kaptak volna. Mire leértem mindenki a fa előtt állt. Apu épp töltötte ki az italt, amivel mindig koccintunk ilyenkor.
- Na végre fiam. Csak rád vártunk.
- Szia anya – nyomtam egy puszit az arcára.
- Akkor család – emelte meg a poharát apu- boldog karácsonyt nektek!
- Boldog karácsonyt! - hangzott fel mindenki szájából egyszerre. Mindenki megölelgetett és puszilgatott mindenkit. Lizzy nagyon bepörgött. Ragaszkodott hozzá, hogy mindenki a tőle kapott ajándékot bontsa ki
először. Persze mindegyik ajándékhoz volt hozzáfűzni valója. Általában a végén mindig hozzá biggyesztette, hogy „remélem tetszeni fog”. Most mit mondhatna az ember? Azt, hogy nem, nem tetszik? Különben is Lizzy mindig eltalálta a megfelelő ajándékot. Miután mindenki végzett a csomagolópapírok elpusztításával leültünk a kanapéra és a fotelekbe. Anyu és apu egymással voltak elfoglalva, a nővéreim pedig egymásnak mutogatták az ajándékaikat és mindenféléről csacsogtak. Én teljes áhítattal figyeltem a kis családomat. Most minden olyan nyugis. Nincsenek interjúk, fotózások, paparazzik, rajongók. Csak a családom és én. Itthon mindig biztonságban érzem magam. Mit meg nem adnék azért, ha minden nap ebben a házba kelhetnék fel és feküdhetnék le. Itt minden annyira tökéletes. Most mégis hiányérzetem támadt. Valami hiányzott. Pontosabban valaki. Alexa. Még mindig nem sikerült elfelejtenem. Talán, ha ott a szállodában nem hagyom, hogy elsétáljon, akkor az ágyban kötünk ki. Most mégsem a szex hiányzik, hanem a lénye. Az, hogy itt üljön mellettem. Hiányzik a hajának az illata, a mosolya, az ahogyan elpirul. Na oké Pattinson. Kezdesz becsavarodni. Talán csak azért érzem ezt, mert Vic-nek már férje van, Lizzy-nek is van vőlegénye én meg itt vagyok egyedül. Na jó elég az önsajnálatból. Ha nem is lehet
itt velem, azért még felhívhatom. Remélem már felkelt.
- Egy perc és jövök – mondtam a családomnak és kivonultam a konyhába.
Egy percig se gondolkodtam, azonnal tárcsáztam Alexa számát. Sokáig csörgött és épp készültem lerakni, amikor beleszól.
- Igen? - elég álmos hangja volt. Szegényt biztos felébresztettem.
- Szia Alexa. Rob vagyok.
- Ez a te szerencséd, különben kinyírtalak volna! - ezt most nem igazán értettem.
- Miért is?
- Mert azt hittem felébresztettek, pedig annyira szépet álmodtam – oké, ha hallani szeretném azt az álmot, akkor játszanom kell a szerepem és el kell vele hitetnem, hogy még mindig álmodik.
- És miről álmodtál?
- Rólad álmodtam, vagyis rólunk – sóhajtott. Hmm....szóval rólam álmodott. Kezd izgalmas lenni a dolog. Ha tudná, hogy ébren van és épp elmesél valami olyat, amit nem hiszem, hogy elakart volna. Most már érdekel, hogy pontosan mit is műveltünk abban az álomban.
- És mégis mit csináltunk?
- Ezt tudnod kéne! Te is ott voltál!
- De hallani szeretném – már alig bírtam ki röhögés nélkül. Lehet, hogy szemétség amit csinálok? Minden bizonnyal, de kíváncsi vagyok miket árul el.
- Hát legyen. A hotelszobában voltunk, a búcsúnkkor és nem álltunk meg egyetlen csóknál. Felkaptál az öledbe és bevittél a hálóba, miközben egyetlen percre se szakadtunk el egymás ajkaitól. Lefektettél az ágyra és szépen lassan elkezdted felhúzni a felsőmet végigcsókolva a szabaddá vált területet. Utána megszabadítottál minden felesleges ruhadarabtól és a csókjaiddal borítottad be a testem minden egyes négyzetcentiméterét - sóhajtozott közben és hallottam, hogy nagyokat nyel. Akár csak én! Elég csak elképzelnem, ahogy Alexa ott fekszik az ágyban teljes valójában és máris fellobban bennem a vágy. - Azután hanyatt döntöttelek az ágyon és feléd helyezkedtem. Kifulladásig csókoltalak miközben a fenekemet odadörgöltem a férfiasságodhoz ezzel is tovább fokozva a vágyadat... - oké azt hiszem eleget hallottam. Ha a családom nem lenne itt a szomszéd szobában még élvezném is a helyzetet. Le kell állítanom Alexát. Csak, hogy közöljem vele, hogy ébren van és tényleg elmondta, hogy bújtunk ágyba?
Alexa
Mi ez a lárma? – gondoltam magamban. Kellett néhány pillanat mire felfogtam, hogy a telefonom csörög. Bárki legyen is az nem teszi zsebre amit tőlem kap. A mérgem egy perc alatt elszállt, amikor meghallottam Rob hangját. Ez az álom kezd egyre jobb lenni. Most már nem csak látom és érzem, hanem a hangját is hallhatom. De mi a fenének hívott, amikor eddig is együtt voltunk? Ki érti az álmokat? Nem számít, mert hallhatom azt a szexi hangját. Most komolyan nem tudja mit csináltunk? Milyen hülye álom ez? Ő is ott volt. Hogy lehet ezt elfelejteni, amikor még most is belebizsergek, ha eszembe jut? Oké végül is szívesen elmesélem, így átélhetem még egyszer.
- … és akkor felhívtál! Pont a legjobb résznél! Csak azt nem értem miért hívtál fel, amikor te is ott voltál? Utálom az álmokat – durcáskodtam ő meg kinevetett.
- Alexa – még mindig nevetett – valamit be kell…
- Várjunk csak – valami nem stimmel. Kávé illatot érzek és friss pirítós illatát, hallom, ahogy Liv hangosan kacag. De … ezek a dolgok…nem is… Úristen ébren vagyok?? Nem, az kizárt. És ha mégis? Kinyitottam a szeme és felültem az ágyban. Világos volt és az óra 10 órát mutatott. Ne, ne, neeee!!
- Mondd, hogy csak álmodtam az egészet – nagyon remélem, hogy az előbb nem épp azt ecseteltem neki, hogyan szexeltünk. Bár az a tény, hogy még mindig nevet nem sok jóval kecsegtet.
- Épp ezt próbáltam elmondani, hogy már ébren vagy.
- Remek. Azt hiszemén most a föld alá süllyedek. - a fejemre húztam a takarót, mintha ez bármit is segítene. Nem hiszem el, hogy tényleg elmondtam neki az agyam kreálta dolgokat. De a legmegalázóbb az, ahogyan elmondtam neki. Teljesen beleéltem magam. Uramisten ez életem legcikisebb helyzete. Most biztos egy kis fruskának néz, aki álmai pasijával fantáziálgat. Még jó, hogy nem látja az arcomat, mert biztos vagyok benne, hogy felvettem a paradicsom színét.
- Ott vagy még? Vagy már maga alá temetett a föld? - kuncogott
- Nem, nem vagyok itt és az elkövetkező száz évben nem is szándékozom ki kelni ebből az ágyból.
- Ne butáskodj – még mindig nevetett – ne szégyelld magad. Az hiszem én voltam az, aki elvetette a sulykot. Szólnom kellett volna már az elején, hogy már nem alszol. - végig gondolva tényleg ő provokált. A kis szemét. Ezt még egyszer visszakapja.
- Igen. Teljesen igazad van. Miattad van az egész! Nincs miért szégyenkeznem – mondtam teljesen magabiztosan kibújva a takaróm alól.
- Még szép, hogy miattam, hiszen én voltam az, aki „ Lefektetett az ágyra és szépen lassan elkezdte felhúzni a felsődet...” - olyan érzéki hangon suttogott a telefonba, hogy úgy éreztem menten felgyulladok. Teljesen zavarba jöttem. Megint.
- Rob elég! - szóltam rá
- Oké-oké – nevetett – nem is érdekel miért hívtalak?
- Nem – vágtam rá durcásan. Annyira felhúzott.
- Nos rendben. Akkor szia.
Meg se várta, hogy válaszoljak, egyből kinyomta a telefont. Na nem Pattinson. Ennyivel nem úszod meg. Már tárcsáztam is.
- Tudtam, hogy úgy se bírod ki – hallottam, ahogy felnevet
- Na ide figyelj Robert! Ne merészeld még egyszer rám rakni a telefont, különben...
- Különben? Mit teszel? - és még provokál is
- Azt ne akard tudni! Addig örülj, amíg nem ismered a harcias énemet!
- Már alig várom, hogy lássam kitörni az amazon énedet – most lefagytam. Mi az, hogy alig várja, hogy LÁSSA? De... csak nem tervezi, hogy megint idejön? Már csak a gondolattól is hevesebben kezdett verni a szívem. Megint eszembe jutott, hogy milyen érzés volt a közelébe lenni. Vágytam rá, hogy újból megérinthessem, hogy érezzem az illatát, hogy elmerülhessek azokban a szemekben. Próbáltam minél közömbösebben rákérdezni a dologra.
- Csak nem idelátogatsz megint?
- Nem – és ebben a percben szálltam vissza a földre. Ennyit az iménti lelkesedésemről. - Te jössz el hozzám!
- Rob a viccekhez még korán van – dőltem vissza a párnák közé.
- Halálosan komolyan mondtam! Azért hívtalak, mert szeretnélek elhívni egy szilveszteri partira. És nem fogadok el nemleges választ!
- Aha. Szóval akkor most azért hívtál, hogy meghívj, vagy azért, hogy közöld a tényeket? - kuncogtam. Igazából fel se fogtam miket mondott az előbb. Még nem igazán indultak be az agytekervényeim.
- Hát nem akartam rád erőltetni semmit, de most, hogy így mondod, inkább csak szóltam, hogy kezdj csomagolni.
- Oké. És mégis hová kell mennem? Csak azért, hogy tudjam elég lesz-e egy bikini vagy inkább nagykabátot vigyek – a végén már nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.
- Bár szívesen megnéznélek bikiniben, de mivel L.A.-ben elég hideg van ilyenkor, így inkább a kabátra szavaznék.
- Ühüm...szóval L.A. - már hangosan nevettem – Rob most komolyan. Miért hívtál? - közben a hajamat tekergettem. Erről a rossz szokásomról még mindig nem sikerült leszoknom. Mindig ezt csinálom telefonálás közben.
- Most mondtam el. Szeretném, ha eljönnél Los Angelesbe és ott szilvesztereznél. Nos mi a válaszod?
Ebben a pillanatban hagytam abba a hajam csavargatását és még levegőt is elfelejtettem venni. Csak bámultam a plafon és próbáltam feldolgozni az imént hallottakat. Aztán csak eljutott a tudatomig a mondandója.
- Te megőrültél?? - ültem fel – Még, hogy menjek L.A.-be. Ezt most mégis, hogy találtad ki?
- Szeretnélek látni. Ez olyan hihetetlen?
- Végül is nem, hiszen ellenállhatatlan vagyok... - hallottam ahogy felkacag – de Los Angeles? - most már fel-alá járkáltam. Nem hittem el, amiket mondott.
- Igen L.A. Szóval akkor jössz ugye? - Úristen. A szívem a torkomban dobogott. Azt hiszem most tudatosult bennem, hogy nagyon is komolyan gondolja. Los Angeles álmaim városa, de nem mehetek el csak úgy. És egyébként sincs rá keretem.
- Rob én... én nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy kiruccanjak a világ másik végére.
- Emiatt ne aggódj! Én hívtalak meg, én fizetek mindent. Amúgy is tartozom neked, amiért kifizetted helyettem a taxit. - hangosan felnevettem
- Igen, de ennek az útnak az árából tíz évig taxizhatnék. - ő is nevetett.
- Akkor vedd úgy, hogy ez a karácsonyi ajándékom neked. És az ajándékot nem illik visszautasítani.
- Hát nem is tudom.... - tényleg fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. Legszívesebben szó nélkül rá vágtam volna, hogy már csomagolok is. De tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Ne kéresd magad. Gyere el, meglátod jó lesz. Ne gondolkozz, csak.....kérlek – sóhajtott. Ha így folytatja biztos beadom a derekam.
- Figyelj én mennék nagyon szívesen, de... hadd gondoljam át rendben? Ez most elég váratlanul ért...
- Rendben van, gondolkozz rajta, de ne túl sokáig! Két nap múlva kéne indulnod.
- Két nap??? - azt hiszem kissé hisztérikussá vált a hangom. Azt hittem több időm lenne.
- Ne ijedj meg ennyire – nevetett – két nap rengeteg idő. De szeretném ha még ma válaszolnál, rendben?
- Oké. Átgondolom és még ma visszahívlak. És köszönöm, hogy gondoltál rám.
- Ugyan. Én köszönöm, hogy átgondolod. Nem akarok nagy nyomást gyakorolni rád, de nagyon szeretném ha jönnél. Nélküled nem lesz ugyanolyan. - jesszus. Most erre mit mondhatnék. Jól esett, hogy így gondolja. Most már nagyon szerettem volna én is menni, de ezt még meg kell beszélnem egy két emberrel.
- Oké. Elég lesz a győzködésből – mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy ha már személyesen nem is tudok neki ajándékot adni, de talán virtuálisan igen. Elvégre karácsony van és ha már eszébe jutott, hogy felhívjon, akkor nekem is illendő lenne valamivel viszonozni. - Szeretnék kérni tőled valamit.
- Hajjaj. Előre szólok vetkőzést nem vállalok.
- Ó a francba... Hmm... Most, hogy így mondod nem is rossz ötlet. De a viccet félre téve, szeretném elkérni az e-mail címedet.
- Miért? - kérdezte kétségbeesve
- Nyugi, nem élek vissza vele, csak szeretnék valamit küldeni neked.
- Oké, akkor majd elküldöm sms-ben. Akkor gondolkodj az ajánlatomon és hívj!
- Rendben, mindenképpen. Szia.
- Szia. És Boldog Karácsonyt!
- Neked is.
Miután leraktam a telefont, leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Menjek vagy maradjak? Gyorsan felhívtam Lorit és vázoltam neki a helyzetet. Bár nem tudom mire számítottam tőle. Persze, hogy azt mondta menjek és egy percig se vacilláljak. Hiszen tudja, hogy Los Angeles álmaim városa és ráadásnak még ott lesz velem Rob is. És teljesen igaza van. Mit veszíthetek? Már csak anyuval kell megbeszélnem a dolgokat. Ha ő azt mondja ne menjek, akkor biztos, hogy itthon maradok. Nem hagyhatom magára Olíviával. Lerohantam a konyhába, hogy ki kérjem a véleményét.
- Nem, nem fog beszélni magukkal és jobb lenne, ha leszállnának rólunk – kiabált anyu a telefonba
- Már megint az újságírók voltak?
- Hihetetlen, hogy nem adják fel – amióta lefotóztak minket az étterem hátsó kijáratánál, azóta folyton hívogatnak, hogy adjak interjút. Nem értem mit nem értenek azon, hogy nem adok interjút.
- Nyugi anyu, előbb utóbb megunják. - huppantam le az egyik székre – Szeretnék valamit mondani.
- Ez nagyon komolyan hangzott. Úristen terhes vagy? - fordult felém teljes döbbenettel az arcán
- Mi? nem, dehogyis – nevettem – Képzeld Rob felhívott az előbb és...
- Nocsak eszébe jutottál? - kérdezte gúnyosan
- Jajj anyu nem kell ilyen gúnyosnak lenni. Szóval igen eszébe jutottam és meghívott egy szilveszteri buliba. - vártam a reakcióját, de csak hümmögött, miközben bepakolt a mosogatóba, így folytattam – Los
Angelesbe... - és jött a várt reakció. Megállt a mozdulat közben és felém fordult.
- Hogy hová?? - a szemei hatalmasra nyíltak döbbenetében.
- L.A.-be. Nézd anyu én tudom, hogy nagyon messze van és lényegében idegen emberekkel lennék és tudom, hogy nem engedhetjük meg magunknak és...
- Elég! Ne folytasd. - ült le velem szemben.
Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a dolog. És ekkor már tudtam, hogy nem utazok el az Angyalok Városába....
