7. fejezet - Városi kalandok

Sziasztok babák!

Íme az új rész:) Remélem ez jobban fog nektek tetszeni, mint az előző. Próbáltam mozgalmasra írni, hát remélem sikerült:) És nagyon köszönöm a komikat <3 Ja és mielőtt elfelejtem most csak Alexa szemszöget olvashattok:D De még mielőtt nagyon utálnátok érte, megsúgom, hgy a köviben szinte csak Rob szemszög lesz;)

pusszancs, Nic

Alexa

Reggel arra ébredtem, hogy Lori áll az ajtómban és sipítozik, mint egy öregasszony
- Te még nem keltél fel? 8 óra is elmúlt! Hogy akarsz így időben elkészülni? – állt csípőre tett kézzel
- Neeee mááár. Csak még 10 percet – és átfordultam a másik oldalamra. Nos Lori nem éppen így gondolta
- Na azt már nem kisasszony –  lerántotta rólam a takarót.
- Te sosem alszol? Úgy pörögsz, mint egy búgócsiga. Mi a francot szedsz? Én is kérek belőle – mondtam kissé morcosan miközben kikászálódtam az ágyból
- Ne morogj! Nyomás be a fürdőbe, addig keresek neked valami göncöt. – nem viccelt végig tolt a folyosón egészen a mosdóig, majd mint aki jól végezte dolgát kivonult és becsukta az ajtót. Nagyot sóhajtottam, majd belenéztem a tükörbe. Nos ez az amit nem kellett volna. Kissé úrrá lett rajtam a pánik. Úgy néztem ki, mint aki hetek óta nem aludt. A hajam, mint egy szénakazal, az arcom meg úgy nézett ki mint amin átment egy tehervonat. Kizárt, hogy ilyen fejjel elmenjek bárhová is. Igen az lesz a legjobb, ha felhívom Robot és lemondom. Majd azt mondom, hogy nem érzem jól magam. Bár ebből egyből tudni fogja, hogy ez csak álindok. Mindegy majd kitalálok valamit. Kivágtattam a fürdőszobából, de sajnos a folyosón Loriba botlottam.
- Mégis hova készültél? Azt hittem már a zuhany alatt állsz!
- Én csak…a telefonomért mentem. Úgy hallottam, mintha csörögne – próbáltam mindezt a legközömbösebb hangon elmondani, hogy még véletlenül se sejtse mire készülök.
- Bíbor Alexandra eszedbe se jusson! – hát ez nem jött össze, túlságosan jól ismer – Most szépen visszavonszolod a szép kis popódat és beállsz a zuhany alá – és már megint elkezdett tolni.
- De…
- Nincs semmi de! Menni fog egyedül vagy álljak a zuhany kabin előtt, amíg végzel? – fenyegetett meg. Mintha anyámat hallanám. Csak amikor ő mondta ezek, akkor voltam talán 10 éves.
- Jó megyek, de te leszel a hibás, ha örökre kiábrándul a nőkből és más felé kezd el kacsintgatni.
- Ne beszélj már marhaságokat! Még belegondolni is szörnyű, hogy egy ilyen díszpéldány elérhetetlen legyen a nők számára. – Lori és a nagy eszmefuttatásai.

Egészen a zuhanykabinig kísért biztos, ami biztos alapon. Hiába mondtam neki, hogy borzalmasan nézek ki - hála a tegnap esti élménybeszámolónak – ő biztosított róla, hogy újjá varázsol. Ajánlom is neki, különben tényleg nem megyek sehova. Gyorsan – na jó kb. 20 perc alatt – lezuhanyoztam, aztán fogmosás és fésülködés következett. Kilépve a fürdőből hangokat hallottam lentről, így lementem a konyhába.
- Jó reggelt! – köszöntem anyunak és Livnek
- Szia kicsim. Ülj le mindjárt kész a reggeli. - Anyu rántottát csinált és olyan jó illata volt, egyből korgott a gyomrom. Miközben falatoztam feltűnt, hogy milyen csend van.
- Lori hol van? – pillantottam körbe
- Azt mondta, hogy eget rengetően fontos dolga van és felrohant a szobádba – képzelem milyen fontos dolga akadt. Biztos nyakig a szekrényemben turkál a tökéletes ruha után kutatva. Gyorsan befejeztem az evést, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit művel ez a lány odafent. Hát nem csalódtam. Mikor beléptem a szobámba pontosan az a látvány fogadott, amire számítottam: a ruháim szanaszét az ágyon, a földön, a barátnőm meg belebújva a szekrényembe.
- Ezt te fogod elpakolni – mutattam körbe a ruhakupacokon. Miután jól kikáromkodta magát – mondván, nincs egy normális ruhám sem – feladta a küzdelmet és helyet foglalt a földön, ahol még maradt hely. Én felkaptam egy csőfarmert, egy egyszerű felsőt és egy kötött pulóvert és elkezdtem öltözni. Lori természetesen teljesen kiakadt, hogy ez nem illik egy első randihoz. Igen, ha rajta múlik biztos olyan ruhát választ amiből kint van mindenem. Miután sikerült meggyőznöm – vagyis inkább kijelentettem, hogy ezt veszem fel és kész – hagytam, hogy kisminkelje az arcomat. A hajamat lófarokba kötöttem és késznek nyilvánítottam magam. És ekkor csörrent meg a mobilom. A kijelzőn Rob neve villogott
- Szia – köszöntem és közben önkéntelenül is elmosolyodtam
- Szia. Azt hiszem, megjöttem
- Csak hiszed? – kuncogtam
- Hát a sofőr szerint jó helyen vagyunk.
- Oké, mindjárt megyek. – azzal le is tettem a telefont. Még bepakoltam a táskámba, persze a fényképezőgépemet eszem ágába se volt itthon hagyni. Imádtam télen a várost fotózni. Remélem Rob nem bánja majd. A bejárati ajtónál gyülekeztek a szeretteim, hogy elbúcsúzzanak. Komolyan mintha a világ másik felére készülnék és évekig nem látnának. Jól megölelgettem mindenkit, majd felvettem a csizmám és a kabátomat és elindultam. Lori persze még oda súgta, hogy „hajrá”, én csak forgattam a szemeimet. Nem is ő lett volna, ha nem ejt meg egy ilyen megjegyzést.

Ahogy becsuktam az ajtót megláttam Robot, ahogy lehajtott fejjel a kocsinak dőlve vár rám. Egészen eddig a pillanatig nem izgultam. Most viszont azon kaptam magam, hogy a ruhámat és a hajamat igazgatom. Attól féltem, hogy elvágódom a csúszós úton. Na azt tutira nem élném túl. Amikor meghallotta, hogy közeledem, felpillantott rám. A szívem őrült tempóban kezdett el verni és még levegőt venni is elfelejtettem. Mosolygott, ami engem is mosolygásra késztetett. Kiléptem a kapun, ő pedig elrugaszkodott az autótól.
- Szia
- Szia – köszönt ő is, majd odalépett hozzám és adott egy puszit. Az ajkai épphogy csak érintették az arcomat, de mégis éreztem ugyanazokat a szikrákat, amiket tegnap is. Egy másodperc alatt olyan vörös lettem, mint egy paradicsom. Úgy éreztem magam, mint egy tini, aki először megy randizni a suli leghelyesebb srácával. Iszonyatosan zavarban voltam. És erre még rátett egy lapáttal az is, amit a következő pillanatban mondott
- Nagyon csinos vagy – mért végig tetőtől talpig
- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz.
- Hát ez erős túlzás. Épphogy csak elkészültem, ugyanis sikerült elaludnom – zavartan mosolygott
- Mondtam, hogy nem kell ilyen korán idejönnöd. Még aludhattál volna – szörnyű lelkiismeret furdalásom lett. Tudtam, hogy milyen zsúfolt életet él. És most pihenhetett volna, ahelyett hogy velem múlatja az idejét.
- Hé nyugi, nem gond. Ennél kevesebbet is aludtam már és utána még forgattam 12 órát. Különben is mire jó az alvás? Csak elvesztegetett idő. És amúgy is én ragaszkodtam hozzá. Most már talán beszállhatnánk, mielőtt idefagyunk. - a mosolya fog egyszer a sírba vinni
- Oké, menjünk
- Hölgyem – nyitotta ki nekem a hátsó ajtót
- Köszönöm, Mr. Pattinson – beültem és vártam, hogy Rob megkerülve az autót bepattanjon mellém.
- Miért nem a kocsiban vártál? Akkor nem kellett volna fagyoskodnod – kérdeztem miközben haladtunk az úti cél felé.
- Mert az hogy nézett volna ki? Én itt ülök a fűtött kocsiban, miközben te kiballagsz a jeges úton. Gondolj csak bele. Ha elesel és ott fekszel a hideg hóban ki lett volna aki megment a fagyhaláltól? ÉN! Képzeld csak el mi lenne a holnapi címlapokon: ”A hős Pattinson életet mentett” Hősként vonulnék be a

történelemben! Mindig érdekelt milyen lehet Pókembernek vagy Supermannek lenni – mondta végig vér komoly arccal. Nem normális ez az ember - gondoltam.
- Ááá... Szóval csak az egódat akarod fényezni. Na szép. Az már nem lenne érdekes, ha én a hóban feküdnék, bezúzott fejjel és elfagynának a végtagjaim. Hetekig feküdnék a kórházban. A lényeg, hogy te hős legyél.
- Pontosan. Tökéletesen látod a dolgokat – húzta ki magát büszkén
- Tudom. Az ilyenekben jó vagyok – szegtem fel a fejem.
- Na és most ki is az egoista Ms. Okoska? - mindketten elnevettük magunkat. Olyan jó érzés volt, hogy egymásnak oda-oda szúrogattunk. Kicsit megkönnyebbültem, hogy a tegnap esti formáját hozza. Ezek szerint, amit az este mutatott magából, az nem csak egy álarc volt.
- Hová megyünk? - kérdezte pár perc múlva
- Majd meglátod!
- De...én tudni szeretném – istenem mint egy óvodás. Olyan aranyos volt.
- Nem. És különben is ha elmondanám úgyse tudnád, hogy mit takar a neve.
- Na pontosan ezért árulhatnád el
- Majd meglátod, ha odaértünk.
- Ajj, de makacs vagy! - sóhajtott -  Rendben nem faggatózom tovább. De remélem nem készülsz elvinni egy tinilányokkal teli helyre – eléggé rémült képet vágott. Most tényleg azt hiszi, hogy ilyen hülye vagyok?
- Nyugi – nevettem – azért ennyire még én sem vagyok elvetemült. Különben is ki védene meg? Hol van a testőröd?
- Kimenőt kapott. Így talán kevésbé vagyok feltűnő és azt sem szeretném, ha a nyakunkban loholna. - Szóval nem akarja, hogy bárki is velünk legyen. Ez most vagy jót jelent - és tényleg szeretne velem kettesben maradni - vagy rosszat és csak nem akarja, hogy bárki is tanúja legyen annak, hogy elrabol vagy esetleg még durvább dolgokat művel velem. Jó ez elég nagy marhaság. Felnevettem a képzelgéseimen.
- Mi ilyen vicces?
- Semmi, bocsi. - az elméletem megdőlni látszott a következő pillanatban
- Még mielőtt elfelejtem – nyúlt be a kabátja belső zsebébe – boldog szülinapot utólag is – mosolyodott el és felém nyújtott egy fekete hosszúkás bársonydobozt. Teljesen ledermedtem

- Rob ez micsoda? - néztem felváltra rá és a dobozkára – Nem kellett volna!
- De kellett. Ha már tegnap voltam olyan bunkó és nem vittem semmit. Na nem nyitod ki? - kérdezte izgatottsággal a hangjában. Vettem egy nagy levegőt és felpattintottam a bársonytetőt, aztán nem is fújtam ki a levegőt. A látvány teljesen lesokkolt. Egy vékony nyakláncot rejtett a doboz – véleményem szerint fehérarany volt - de ami igazán lenyűgözött az a medál volt, ami rajta függött: egy hópehely, kövekkel kirakva. Végig simítottam az ujjaimmal és csak néztem ezt a csillogó csodát. Nem nagyon tudtam megszólalni.
- Nem tetszik? - némi félelem gyűlt a hangjába
- Rob ez gyönyörű! Még sose kaptam senkitől ilyen szép ajándékot... de nem fogadhatom el, sajnálom – nyújtottam vissza neki
- De hát miért?
- Mert biztos egy vagyon volt és nekem bőven elég, hogy tegnap együtt vacsoráztunk
- Ne viccelj már, nem volt drága. Különben is mire költsek ha nem erre? Ragaszkodom hozzá, hogy elfogadd – mondta nagyon határozott hangon és visszatolta a kezemet az ékszerrel együtt.
- De..
- Kérlek – és elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem azokba az igézően szép szemeibe. Teljesen magába szippantott és fogva tartotta a tekintetem.
- Rendben – mosolyogtam- Segítesz?- nyújtottam felé a láncot és hátat fordítottam neki. Könnyedén bekapcsolta és már ott is lógott a nyakamban.
- Na hogy áll? - szegtem fel a fejem, mint azok a gőgös úri hölgyek
- Tökéletes – mondta áhítattal. Kicsit elpirultam azt hiszem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most minek szólt.
- Sosem fogom levenni. Amilyen szerencsétlen vagyok tuti elhagyom – forgattam az ujjaim között a hópelyhet. Annyira örültem, hogy hirtelen felindulásból odahajoltam Robhoz és gyorsan, megpusziltam. Ami elég kínos volt, mivel kicsit félrement és majdnem a száján csattant. - Köszönöm még egyszer – nagyon zavarba jöttem, hát még azután, hogy megláttam Rob fülig érő száját
- Én köszönöm

Nem tudtam betelni ezzel a medállal. Folyton azt bámultam. Aztán eszembe jutott valami.
- Miért pont hópehely?
- Tessék? - fordult felém kissé zavartan
- Azt kérdeztem miért pont hópehely? Látom valahol máshol jársz.
- Sajnálom csak elgondolkodtam
- És min gondolkodtál el ennyire, hogy meg se hallasz?
- Semmi nem fontos – terelt egyből. Nem tetszik ez nekem, valamit titkol előlem. De ki vagyok én, hogy faggassam és számon kérjem? - A kérdésedre válaszolva pedig azért ezt választottam, mert először is elsőre beleszerettem, másodszor pedig gondoltam úgyis télen születtél és ez a hópehely pont illik az alkalomhoz. Remélem nem fogtam nagyon mellé.
- Nem, ez nagyon kreatív volt tőled és tényleg nagyon szép.
- Megérkeztünk kisasszony – szólt hátra a sofőr. Észre se vettem, hogy ilyen hamar elment az idő.
- Biztos vagy benne, hogy emberek közé akarsz menni? Hétvégén elég sok ember mászkál erre felé és nem garantálom, hogy megtudlak védeni a kislányok ellen – kuncogtam
- Köszi, de velük talán még elbírok. Bár ha csapatostul jönnek már nem biztos. Majd azt mondom nekik, hogy te vagy a barátnőm és akkor majd téged szednek szét – nevetett. Bennem meg megállt az ütő egy pillanatra. Még hogy a barátnője vagyok. Nevetséges. Ki venné ezt be? Valahogy mégis jó érzéssel töltött el, amikor kimondta azt az egy szót ”barátnőm”. Egy villanásnyi időre elképzeltem, ahogy kézen fogva sétálgatunk az utcán és közben apró csókokat váltunk. Túl nagy a fantáziám. Nem szabad ilyenekre gondolnom, mert csak csalódás lesz belőle.
- Na mi az? Megijedtél? - Rob hangjára magamhoz tértem az álmodozásból
- Nem, csak elképzeltem, ahogy betámadnak a lányok – mosolyogtam - Szóval csak így feláldoznál?? Gyáva – megint kitört belőlem a vicces Alexa, hogy leplezze azokat az érzéseket, amik valójában kavarogtak bennem.
- Én gyáva? Na menjünk – azzal ki is pattant a kocsiból. Férfiak. Mindig úgy érzik bizonyítaniuk kell, ha csak egy kicsit is megpiszkáljuk az egójukat.

Megkértem a sofőrt, hogy itt várjon meg minket, majd Rob után iramodtam, aki már felvette a kapucniját biztos ami biztos. Jó mosolyogtam rajta.
- Még, hogy nem vagy gyáva. Akkor minek ez a kapucni?
- Mert fázik a fejem -  rántotta meg a vállát. Aha, én meg a piros nyúl vagyok. Persze nem hibáztatom érte. Nem lehet könnyű, hogy minden percben attól fél, hogy valaki felismeri. Lassan ballagtunk egymás mellett miközben mindenféléről beszélgettünk. Fura, hogy alig lézengtek az emberek, pedig a Budai Várban mindig rengetegen vannak. Talán a hideg miatt. Még jobb! Így legalább nem kell tartani attól, hogy betámadnak minket a rajongók. Elsétáltunk a Halászbástyához. Egészen a korlátig mentünk és ott nagyot szippantottam a levegőből. Hiába voltunk a belvárosban, itt mégis frissnek hatott a levegő. Csodálatos panoráma tárult a szemünk elé és még az égiek is velünk voltak, ugyanis a Nap is előtűnt egy pillanatra.
- Gyönyörű – mindig magával ragadott ez a látvány
- Igen, az. - helyeselt Rob. Felé fordultam, de ő nem a kilátásban gyönyörködött. Engem nézett.
- Azt tudtad, hogy.... - zavaromban elkezdtem neki mesélni a hely történetét, miközben elővettem a fényképezőgépemet. Be nem állt a szám, de ő mégse szólt közbe. Kíváncsian hallgatta a mesémet. Elkezdtem fényképezni a tájat, amikor eszembe jutott hogy talán Robot ez zavarja. - Nem baj, hogy.... - emeltem fel a gépemet
- Nem, már miért lenne baj?
- Hát gondoltam nem nagyon szereted a fényképezőgépek hangját- mosolyogtam
- Nem zavar egészen addig, amíg nem vakuznak a szemembe tíz centiről

Még csináltam pár képet, majd úgy döntöttem ideje lenne menni, mert észrevettem, hogy páran jönnek utánunk. Nem akartam elrontani ezt a napot, azzal hogy aláírást kelljen osztogatnia.
- Na gyere menjünk - fogtam meg a kezét és elkezdtem húzni magam után – van még egy hely amit feltétlenül látnod kell. Talán rólad is elhelyeznek egyszer oda egy szobrocskát – kuncogtam.

Pár perc múlva már úton is voltunk. A kocsiban most nem nagyon beszélgettünk. Mindketten kifelé bámultunk az ablakon, mégsem volt kínos ez a csend. Elég hamar megérkeztünk a kiszemelt helyre, ami a Hősök tere volt. Jót mosolyogtam az arcán amikor megmondtam neki hol is vagyunk. Ő akarta tudni milyen érzés hősnek lenni, hát most kicsit belegondolhatott. Itt is csináltam jó pár fotót. Egyszer lebuktam, amikor őt fotóztam.
- Ne haragudj, csak előtört belőlem a fotós énem. Pont jól esett rád a fény és muszáj volt....
- Semmi baj. Feltéve ha jó lett az kép – megmutattam neki, de persze ő akarta látni a régebbi képeimet is amiket csináltam.
- Született tehetség vagy! Ezek nagyon jó képek – ámuldozott – Nem is értem miért nem ezzel foglalkozol
- Már mondtam ez csak egy hobbi és ebből nem nagyon tudnék itthon megélni
- Akkor miért nem költözöl ki külföldre? Biztos sikeredne lenne a fotós szakmában. Mindenki veled akarna dolgozni. Én biztosan – mosolygott rám kedvesen
- Rendben megígérem, ha egyszer komolyan bele kezdtek ebbe az egészbe, akkor te leszel az első modellem.
- Ezt el is várom, elvégre én biztattalak erre – húzta ki magát büszkén
- Nem bánod ha készül rólunk egy közös kép? - kicsit félve kértem meg rá, habár nem tudom, hogy mitől tartottam. Egyből bele egyezett. Megkértem egy fiatal úriembert, hogy csináljon rólunk egy képet. Közelebb húzódtam Robhoz, aki átkarolta a derekamat. Olyan érzés járt át, amit nem tudtam hova tenni. Megnyugtatott a közelsége és éreztem, hogy itt biztonságban vagyok. A szívem őrült tempóban vert, és már megint pattogtak közöttünk azok a szikrák, pedig elválasztott minket egy pár réteg ruha. Én is átkaroltam a derekát és annyira közel préseltem magam hozzá, amennyire csak tudtam. Felnéztem rá egy pillanatra, ő is ezt a pillanatot választotta, hogy rám nézzen. Az arca már megint túlságosan közel került hozzám. Teljesen elvesztem azokban a gyönyörű szemeiben.
- Kész – mondta a srác, de mi még mindig egymást néztük. - Khmm... hölgyem? – fordultam hirtelen a férfi felé, aki már előttünk állt és nyújtotta felém a gépemet.
- Öhm...Köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen és elengedve Rob derekát kivettem a kezéből a masinát. Hú hát ez elég kínos volt. Épp mondani készültem valamit, de Rob megelőzött.
- Nem vagy éhes? Nincs kedved beülni egy étterembe? Én már éhen halok – fogta meg a hasát
- De mehetünk – most ő fogta meg az én kezem és húzott maga után a kocsi felé.
- És mégis mit szeretnél enni? - kérdeztem már a kocsiban ülve
- Hát egy hamburger most jól esne, vagy egy jó nagy pizza - csillantak fel a szemei
- Oké – nevettem – akkor maradunk a pizzériánál.

Elmondtam a sofőrnek hova vigyen és nem telt el 10 perc és már szálltunk is ki a kocsiból. Kicsit féltem, hogy mi lesz ha valaki felismeri Robot, de bíztam benne, hogy a magyarok tapintatosak és nem rohanják le evés közben. Hát nem volt szerencsénk, ugyanis a hely tömve volt emberekkel, főként fiatalokkal. Odavezettek minket egy boxhoz és leültünk egymással szembe. Megrendeltük a pizzákat és nem telt el sok idő már hozták is. Gondolom ez annak szólt, hogy a pincér lány felismerte Robot. Hát meg van az előnye is annak, ha valaki ismert. Csendben falatozgattuk egészen addig, amíg ki nem tört belőlem a nevetés.
- Mi az? - kérdeztem
- Semmi csak úgy eszel mint egy ovis. Ott maradt az arcodon valami
- Hol? Itt? - mutatott a jobb oldalához
- Nem, a másik oldalon...kicsit beljebb – mókás volt ahol már mindenhol megtörölte az arcát, kivéve azt az egy pontot - Na várj, majd én – kezembe fogtam egy szalvétát és áthajoltam az asztal fölött. Még mindig mosolyogva megszabadítottam az arcát a pizza maradványoktól.
- Köszönöm anyu – mondta a szemembe nézve
- Nincs mit – a jókedvem nem tartott sokáig mert Rob mellett félre néztem egy pillanatra és megláttam, amint egy csapat lány felénk tart. Egyből lefagyott a mosolyom – A francba
- Mi az? - gondolom látta az arcomon, hogy valami olyasmit láttam, ami kissé felidegesített
- Mindjárt megtudod – ültem vissza a helyemre. Naná, hogy hozzánk jöttek. Csak idiótán vigyorogtak és Robot bámulták, mintha egy állatkertben lennénk komolyan és Rob valami különleges állat lenne.
- Sziasztok - mosolygott rájuk Rob – segíthetek valamiben? - persze egyikük se szólalt meg csak toporogtak egy helyben. Szerintem egyikük se beszélt angolul.
- Mit szeretnétek lányok? - kérdeztem – Nem látjátok, hogy eszünk?  - kezdett felmenni bennem a pumpa
- Mi csak egy aláírást szeretnénk és nem rád vagyunk kíváncsiak – mondta az egyik plázacica kinézetű kis csaj, kb. 14-nek néztem. Na jó most már nagyon dühös voltam. Hogy jön ahhoz ez a ”kislány”, hogy engem sértegessen.
- Na idefigyelj - próbáltam visszafogni magam – addig tűnjetek el, amíg szépen mondom. Igazán tiszteletben tarthatnátok, azt hogy épp ebédelünk.
- Rendben elmegyünk, amint megkaptuk azt amiért jöttünk. - és már nyújtotta oda Robnak a papírlapot. Hihetetlenek ezek a lányok. Nagyon sajnáltam szegény Robot, hogy még ebédelni se tud nyugodtan a rajongóktól.
- Mindjárt jövök. Addig elbírsz velük?
- Persze, de siess mert a végén még szétszednek! - hihetetlen, hogy még most is csak poénkodni tud.

Elindultam a pult felé és megkértem az egyik pincér lányt, hogy legyen szíves távolítsa el az asztalunktól a lányokat. Kedvesen mosolyogva közölte, hogy megmondhatja nekik, hogy menjenek vissza a helyükre, de ha nem akarnak akkor nem tud ellenük mit tenni. Hát ez remek. Elszúrják az egész napunkat. Úgy döntöttem, hogy akkor mi távozunk. Meg is mondtam a hely tulajdonosának, ugyanis már őt is kihívattam. Mondta, hogy megérti és nagyon sajnálja és természetesen a vendégük voltunk a pizzára. Hát nem akartam mondani neki, hogy ez a minimum, így inkább visszaindultam a boxunkhoz. Mire odaértem már teljesen ellepték a lányok a helyet, Robot nem is láttam. Átverekedtem magam a tömegen és közöltem velük, hogy mi távozunk úgyhogy jobb lenne, ha visszaülnének szépen a helyükre. Mintha nem is magyarul beszéltem volna, ugyanúgy álltak ott és várták, hogy Rob odafirkantsa a nevét a papírjukra. Szegénykém mikor meglátott olyan fejet vágott, hogy ”kérlek ments ki innen”.
- Oké, megyünk – fordultam Robhoz. Felvettem a kabátomat és megfogva kezét húztam ki a tömegből. Nem érdekelt kinek megyek neki útközben, csak minél hamarabb el akartam innen tűnni. Már az idegbaj szélén álltam, amikor végre elértünk a kijárathoz, ám a hely tulaja elénk állt.
- Nem hiszem, hogy erre kéne kimenniük. - értetlenül néztünk rá mindketten – a kijáratot ellepték az újságírók.
- Ó hogy az a.... - most már hivatalosan is idegbajt kaptam. Nem elég, hogy a rajongók nem hagynak nyugodtan enni, még a paparazzik is itt tanyáznak. Hát ezt komolyan nem hiszem el.
- Mi a baj? - kérdezte Rob. Elmondtam neki, hogy itt vannak a piócák. Erre ő is kezdett már dühös lenni.

- Nyugi megoldom – szorítottam meg a kezét - Van esetleg hátsó kijárat? - kérdeztem a főnöktől, aki bólintott és elindult a hátsó kijárat felé, mi pedig követtük. Amint kiértünk a levegőre, mindketten felsóhajtottunk. - Sajnálom
- Ugyan nem a te hibád. Ezek mindenhol ott vannak és nem hagyják élni az embert.
- Nem igazán így terveztem ezt az egészet – hajtottam le a fejem szégyenemben
- Hé nézz rám – tettem amit kért - nem a te hibád. Na gyere ide – és szorosan a karjaiba zárt. Megint éreztem, hogy itt biztonságban vagyok – én már hozzászoktam ehhez, már amennyire hozzá lehet – éreztem, hogy mosolyog- Ó a francba
- Mi az? - bújtam ki az ölelő karjai közül
- Ne nézz hátra, de pont ide néznek a paparazzik – persze, hogy egyből megfordultam. Sose mondták még neki, hogy ne mondja azt, hogy ”ne”, mert akkor biztos az ellenkezőjét teszi az ember? De ami ezután jött, az nem volt semmi. A hiénák egyszerre elindultak felénk futva és közben már kiabálták a hülye kérdéseiket. Félve néztem Robra. - Gyere - fogta meg a kezem
- Mégis hová? - nem válaszolt csak elkezdett futni engem maga után vonszolva – Rob mit művelsz? - kérdeztem már vigyorogva

- Futok. Ismered a mondást: szégyen a futás, de hasznos
- Te nem vagy normális – ráztam meg a fejem. És csak futottunk egyik utcáról a másikra. Hálát adtam az égnek, hogy nem magassarkút vettem fel. Befordultunk egy kisebb utcába és szerencsénkre egy idősebb hölgy jött ki az egyik lépcsőházból. Rob persze futott volna tovább, de nekem más terveim voltak.
- Várj! Gyere – behúztam a lépcsőházba és teljesen a falhoz lapultunk. A mellkasunk eszeveszetten emelkedett fel s alá, mindketten ziháltunk, alig kaptunk levegőt.
- Hát azt hiszem többet kéne edzenem, de hogy futni nem fogok többet az ….
- Ssss –  szembefordultam vele és betapasztottam a száját a kezemmel és csak vártunk, hogy most mi lesz. Mikor megláttam, hogy a fotósok elszaladnak az ajtó előtt, nagyot sóhajtottam. - Azt hiszem ezt megúsztuk – fordultam Rob felé akinek még mindig a száján volt a kezem – Bocsi – néztem bele azokba az őrjítően világító szemeibe.

Még mindig ziháltunk de már nem vagyok biztos benne, hogy csak a futás miatt. Hirtelen olyan szexi volt, ahogy a szája kicsit elnyílt és kapkodta a levegőt. Az arca olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a meleg levegőt, amit kifújt a száján. Ő is engem nézett és többször elkalandozott a szeme a szám felé majd vissza a szemembe. Tudtam, hogy ő is érzi amit én, hogy érzi a kettőnk között lévő szikrákat. Tudtam, hogy meg kell csókolnom. Érezni akartam az ajkait az enyémen. Vágytam rá mindennél jobban ebben a pillanatban. Úgy vonzott magához, akár a mágnes. Nem haboztam tovább. Az ajkaimat rátapasztottam az övére. Olyan bizsergés járta át az egész testemet, amit eddig még sosem éreztem. Ajkaink finoman kóstolgatták a másikat. Leírhatatlan érzés volt, ahogy puha ajkai nagyon finoman cirógatták az enyémet. Rob kezei a derekamra vándoroltak és ekkor, mint aki megvilágosodott kapcsoltam. Mégis mit művelek? Egy számomra majdnem idegen emberrel csókolózom egy kapualjban. Ez nem én vagyok. És ekkor hirtelen elszakadtam a puha ajkaktól és ránéztem. Az ő szemei még mindig csukva voltak, szerintem fel se fogta, hogy megszakítottam a csókot. Hirtelen nyitotta ki a szemeit és én kibújtam az öleléséből....