8. fejezet - Városi kalandok II.

Sziasztok lánykáim!

Nagyon nagyon nagyon sajnálom, hogy csak most hoztam a frisst. Nehéz szülés volt:) Most Rob fejébe pillanthattok be. Kiderül ő hogy élte meg a "városi kalandokat" :) Remélem ezzel kicsit kiengesztelődtök. És nagyon köszönöm a komikat <3 hamarosan válaszolok rájuk;)

pusszancs, Nic

Rob

Az este úgy aludtam, mint akit fejbe vágtak, de arra emlékszem, hogy Alexával álmodtam. Az étteremben álltunk és épp búcsúzkodtunk és akkor felé hajoltam és éreztem, hogy nem csak az arcát fogom megpuszilni. Lassan közeledtem felé, amikor ... fel riadtam. Valaki őrült módjára dörömbölt az ajtón. Bárki legyen is az kinyírom, amiért pont a legjobbkor ébresztett fel. Kissé kómásan és dühösen indultam el a bejárati ajtó felé.
- Jól van megyek már – kiabáltam, majd kinyitottam az ajtót – Dean? Mit akarsz? Muszáj volt felébresztened?
- Neked is jó reggelt. Csak gondoltam nem akarsz elkésni a találkádról- nyújtott át egy bögre kávét
- Mennyi az idő? - kérdeztem, miközben visszasétáltam a kanapéhoz, hogy rágyújtsak. Fura, de amióta itt vagyok csak 1-2 szálat szívtam el.
- Kilenc lesz mindjárt – mondta teljesen nyugodt hangon. Kilenc???? Ez megőrült?
- Mi?? Miért nem keltettél fel korábban? - háborodtam fel. Kizárt, hogy időben odaérjek, főleg, hogy egy ékszerboltba is el akartam menni. Villám gyorsan elszívtam a cigimet, megittam a kávémat majd elvonultam a fürdőbe. A hideg zuhanytól egyből felébredtem. Kedvenc testőröm biztos hülyének nézett. Rohangáltam, mint egy mérgezett egér egyik szobából a másikba. Pillanatok alatt elkészültem. Még én sem hittem el, hogy ilyen gyorsan összekaptam magam. Összeszedtem a legfontosabb dolgaimat, zsebre vágtam és indulásra kész voltam.
- Mehetünk főnök?
- Csak én megyek.
- Mi? Na azt már nem. Nem azért kapom a fizetésemet, hogy itt maradjak miközben te kitudja hol kószálsz.
- Nem vagyok már ovis. Tudok magamra vigyázni – kikészített ezzel a féltésével. Folyton ezt csinálja.
- Persze, hogyne. Ahogy New Yorkban is tudtál, ugye?
- Az teljesen más volt. Itt nem olyanok az emberek – mondom ezt két nap itt tartózkodásom után. -  A reptéren se volt senki, azt se tudják, hogy létezem. Szóval nem vitatkozok tovább. Egyedül megyek. Te addig pihenj, vagy menj járd körbe a várost vagy mit tudom én. Rád fér a lazítás – paskoltam meg a vállát.

Mire befejeztem a mondanivalómat, már a szálloda előtt találtam magam. Igaz arra nem számítottam, ami kint fogadott. Egy rakás újságíró toporgott a bejáratnál a hatalmas fényképezőgépeikkel. Ennyit arról, hogy nem tudják, hogy létezem. Jó gyorsan megtudták hol vagyok. Remek. Most már egy perc nyugtom sem lesz. Nem nagyon törődtem velük, amilyen gyorsan csak tudtam bevágódtam a kocsiba. Megmutattam a címet a sofőrnek és már mentünk is. Útközben eszembe jutott, hogy még be kell ugranom egy ékszerüzletbe. Megkértem a sofőrt, hogy a város legjobb üzletébe menjünk. Mégse szúrhattam ki Alexa szemét egy vacak bizsuval. Csak reméltem, hogy megértette mit szeretnék. Szerencsére igen és pár perc múlva már az üzlet előtt szálltam ki a kocsiból. Egész elegáns helyen találtam magam. Az eladó lány vagy nem ismert fel – amit kétlek – vagy csak jól leplezte. Minden esetre nagyon kedves volt, főleg, hogy gőzöm sem volt mit szeretnék venni.
- Ne aggódjon a vevők 80% nem tudja mit szeretne. És ezért vagyok én itt, hogy segítsek – mosolygott megnyugtatásképpen. Meséltem neki Alexáról – már amennyit megtudtam eddig róla – és ő már tudta is, hogy mi lesz a tökéletes ajándék. Nem is tévedett. Férfi létemre csak ámultam, hogy milyen szép ez a hópehely medál. Rögtön beleszerettem – mármint a medálba nem a lányba - pláne miután elmondta az érveit, hogy miért is ez a megfelelő.
- Azt hiszem ez tényleg tökéletes lesz, elviszem. Fizettem majd folytattam az utamat Alexa felé.

Egész úton rajta gondolkoztam. Hihetetlen, hogy még csak 1 napja ismerem és már gyémánt ékszert veszek neki. Teljesen megbabonázott. Még soha egyetlen nőért sem voltam hajlandó ilyen drága ajándékot venni. Leszámítva az anyukámat, de ő még is csak az anyám és nem a barátnőm! Álljunk csak meg! Barátnőm? Elment az eszed Rob. Ilyenekre ne is gondolj! Talán mégse volt olyan jó ötlet az ékszer. Még a végén félreérti és nem akarom hiú ábrándokba kergetni. Hülye Pattinson, ezt jól megcsináltad. Miért nem vettem inkább egy csokor virágot, vagy bon-bont vagy tudom is én! Most már mindegy. Majd kivágom magam, mint mindig, ha esetleg arra lesz szükség. Túl sok időm nem volt ezen rágódni, ugyanis megérkeztem – remélhetőleg a jó címre - és még időben! Büszke vagyok magamra.

A ház így kívülről egész otthonosnak tűnt. Kicsit hasonlított a mi házunkhoz, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Gyönyörűen megmunkált fa kerítés, kapuval, szép gondozott kert – legalábbis annak tűnt. Igaz, hogy hó borította – egy kis út vezetett a házig, a bejárathoz pedig további három lépcső. Miután ”kigyönyörködtem” magam, tárcsáztam Alexát. Amint megnyomtam a hívás gombot, izgatottság lett úrrá rajtam. Furcsa, általában a lányok izgulnak miattam és nem fordítva. Mikor meghallottam a hangját ez az izgatottság csak fokozódott. Biztosított róla, hogy mindjárt jön. Na persze. Akkor ez annyit tesz, hogy még legalább tíz percig nem kerül elő. A nők már csak ilyenek, folyton késnek mindenhonnan. Mondom ezt én, aki még sose ért oda sehová időben. Kiszálltam és a kocsi mellett vártam rá. Egész kellemes volt az idő decemberhez képest. Gondoltam rágyújtok, de ekkor léptek zaját hallottam meg. Tényleg nem hazudott, azonnal jött. Máris jobban kedvelem. Felpillantottam és még a lélegzetem is elakadt. Emlékeztem rá, hogy gyönyörű, de hogy ennyire?  Csinosan volt felöltözve, de mégsem az a cicababás tip-top öltözék volt rajta. A haját összefogta, ezzel még jobban kiemelve az arcvonásait. Rámosolyogtam, amit ő egyből viszonzott.

A szokásos körök lefutása után, már a kocsiban ültünk. Már megint éreztem azt a furcsa izgatottságot. És nem először. Azt hiszem túlságosan tetszik nekem ez a lány. Vagyis a helyes kifejezés az, hogy vonzódom hozzá. Iszonyatosan. Egész úton hülyéskedtünk, amiben nem volt sok részem mostanában. Nem is tudja mennyire jól esik ez nekem. Végre kikapcsolt az agyam. Nem gondolkoztam, csak jól éreztem magam. Az se érdekelt, hogy most épp egy interjún kéne ülnöm és jó pofiznom, miközben felteszik századjára is ugyanazokat a kérdéseket. Most önmagam lehetek, nem kell megjátszanom magam. Megpróbáltam kiszedni belőle, hogy hová is tartunk, de ő persze hajthatatlan volt. Egy makacs, határozott nővel van dolgom és ez tetszik. Egy nő legyen határozott és tudja megvédeni magát. Na persze nem minden esetben, mert még a végén mi pasik leszünk a gyámoltalan, törékeny áldozatok.

Eszembe jutott, hogy vettem neki valamit. Félve nyújtottam át az ajándékomat. Nem tudtam, hogy tényleg örülni fog-e neki vagy, hogy nem érti-e félre és képzel bele semmi komolyabbat. Szerencsére nagyon örült. „A biztos egy vagyon volt” résznél hazudtam neki, vagyis csak füllentettem. Azt akartam, hogy elfogadja. Ha megtudja, hogy ezek a kövek nem cukorkák, hanem gyémántok, akkor biztos itt esik össze nekem. És mit kezdenék egy magatehetetlen nővel az ölemben, a kocsi hátsó ülésén...Elég Pattinson! Állítsd le a képzelgéseidet! Szerencsére nem kellett sokáig győzködnöm és pár pillanat múlva már a nyakában is lógott a lánc. És ekkor olyasmi történt, amire nem voltam felkészülve. Örömében megpuszilt, ami nem nagy ügy. Az már annál inkább, hogy majdnem szájon csókolt. Abban a pillanatban azt kívántam, hogy megtegye. Érezni akartam az ajkait mindennél jobban. Azt akartam, hogy ajkaink egybe forrjanak végre és soha többé ne váljanak el egymástól. Oké ez így elég túlzás, hisz még csak egy napja ismerem az isten szerelmére! De nem tehetek róla. Úgy vonz akár a mágnes. Sikerült annyira elgondolkodnom, hogy nem is hallottam mit kérdez tőlem.
- Miért pont hópehely? - na most légy okos Rob! Gyerünk menni fog csak mondd ami az eszedbe jut. És már megint füllentettem. Ma már másodszor. Szépen indul az ismeretségünk. Most mit mondhattam volna? Hogy ”az eladó szerint illik a szülinapodhoz, mert télen születtél”? Egy frászt. Inkább úgy állítottam be mintha én gondolnám így. Hát ha egyszer el szeretném érni, hogy megcsókoljon, akkor be kell vetnem mindent. A szerelemben és háborúban mindent szabad. Igaz ez nem szerelem, még csak a közelében sem jár, de a cél szentesíti az eszközt.

Először valami várhoz mentünk. Tényleg szép hely volt, még így férfi szemmel is. A kilátás is pazar volt, de az én figyelmemet nem ez kötötte le. Egyszerűen lenyűgözött Alexa, ahogy a barna haján megcsillantak a napsugarak és az arcán mosoly terült szét, ahogy élvezte a napsütést.
- Gyönyörű. - mondta
- Igen az.  - hirtelen felém fordult.
Lebuktam, de nem bántam. Most legalább tudja, hogy gyönyörűnek tartom. Szegénykém nagyon zavarba jött. Össze vissza beszélt mindenféléről, de nem akartam félbeszakítani, olyan lelkesen magyarázott. Előkapta a fényképezőgépét is. Nem zavart különösebben és különben is ő imádja ezt csinálni. Ha zavarna se mondanám meg neki. Nem akarom megfosztani attól az örömtől, amit a fényképezés okoz neki. Én se viselném könnyen ha valaki elvenné a gitáromat, mert nem tetszik neki, ahogy játszom. Nem tudom mi ütött belé, de egyszer csak elkezdett maga után húzni, hogy ”mi most megyünk”. Hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Addig is hozzáérhetek ahhoz a selymesen puha bőréhez.

A kocsiban beállt köztünk a csend. Azért érdekelt volna, hogy mi jár a fejében most. Néha úgy lennék Edward. Milyen jó móka lehet belelátni az emberek fejébe. Már megint hülyeségeken gondolkodok. Mielőtt tovább fejtegethettem volna eme csodás gondolatokat, a kocsi leparkolt. Tehát megérkeztünk a következő helyszínre. Hősök tere. Jót kuncogtam rajta. Van humorérzéke Alexának az biztos. Itt is elővette a gépét és kattintgatni kezdett. Egyszer rajta kaptam, hogy engem fényképez. Szegénykém úgy megijedt. Pedig egyáltalán nem bántam. Bíztam már annyira benne, hogy tudtam nem fog visszaélni vele. Megnéztem a többi képét. Még a szám is tátva maradt. A profi fotósok se csinálnak jobb képeket. Tökéletesen kapta el a pillanatokat. Nagyon tehetséges – már amennyire meg tudtam állapítani laikus szemmel. A közös kép ellen se volt kifogásom. Olyan aranyos volt, ahogy félve kérdezte meg. Átkaroltam a derekát és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak a ruhánk engedte. Minél közelebb akartam érezni magamhoz. Úgy láttam ezzel ő is így van. Úgy bújt hozzám mint egy kiscica. Az illata észveszejtő volt, minden sejtemet átjárta. Nem is figyeltem a férfira, aki előttünk állt a géppel a kezébe. Csak Alexára fókuszáltam. Alig hittem el, hogy a karjaimban tarthatom ezt a gyönyörű nőt. Ekkor felnézett rám és én elvesztem a tekintetében. A vágy az iránt hogy megcsókoljam, újult erővel tört felszínre. Most vagy soha Rob! Pont készültem arra, hogy lecsapjak az ajkaira, amikor a férfi félbeszakított és Alexa elkapta a tekintetét rólam. A francba! Pedig már olyan közel voltam hozzá. Hát akkor marad a soha ezek szerint. Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát az előbbi miatt ezért gyorsan megszólaltam, mielőtt neki kéne.

- Nem vagy éhes? Nincs kedved beülni egy étterembe? Én már éhen halok – ez most kivételesen igaz volt. Majd éhen haltam. Szerencsére nem nagyon kellett győzködni. Megfogtam a kezét és most én voltam az, aki maga után húzta. Bepattantunk a kocsiba, majd nem sokkal később már meg is érkeztünk egy pizzériába.

Elég gyorsan kihozták a rendelésünket – mire nem jó ha az ember ismert. Evés közben nem beszéltünk egymással. Nem is baj, tekintve hogy teli szájjal nem megy olyan könnyen a beszéd. Észre vettem, hogy valamin nagyon jól szórakozik. Folyton felkuncogott. Remélem nem engem nevet ki.
- Mi az?
- Semmi csak úgy eszel mint egy ovis. Ott maradt az arcodon valami – na ennyit arról, hogy nem rajtam röhög. Szóval kinevet. Hát ha így állunk. Előadtam a ”mindenhol megtörlöm az arcom csak pont ott nem ahol maszatos” című számot. És bejött! Nem hiába vagyok színész.

Felém hajolt és így tökéletes rálátásom nyílt a dekoltázsára. Nem Rob, nem szabad! - győzködtem magam. Inkább az arcára koncentráltam. Mosolygott. Gyönyörű volt a mosolya is. Belenézett egyenesen a szemembe és én megint elvesztem a tekintetében. De nem tartott sokáig ez a pillanat. Az arca egy másodperc alatt megváltozott, ahogy elnézett mellettem. Fogalmam sem volt, hogy mit láthatott, ami letörölte az arcáról a mosolyt. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam. Egy csapat lány jelent meg az asztalunknál. Remek. Már itt se hagynak békén. Nyugi Rob! Semmi hülyeség. Elővettem hát a színészi képességeimet és nyugalmat erőltettem az arcomra. Ellentétben Alexával, aki neki esett az egyik lánynak. Mondjuk azt nem értettem mit mondd neki, de látszott rajta, hogy nagyon dühös. Hihetetlen, hogy ennyire kiakasztja az, hogy ide jött ez a pár lány. Nem tudom miért, de örültem neki, hogy őt is ennyire kiakasztja az, hogy megzavartak minket. Amikor Alexa magamra hagyott, kissé eluralkodott rajtam a pánik, mert egyre többen jöttek. Szorgosan írtam alá a szalvétájuktól kezdve a karjukon keresztül mindent, amit elém raktak. Elég frusztráló helyzet volt mivel egyikük se beszélt angolul, így nem tudtam miket mondanak. Bár volt egy két sejtésem. Már ott tartottam, hogy elküldöm őket a francba, amikor meghallottam az Ő hangját. Már ezer közül is felismerném. Teljes nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy kifog találni valamit és kiment ebből a helyzetből. Úristen betojtam egy csapat kislánytól. Szánalmas vagyok!

Nem csalódtam Alexában. Megfogta a kezem – megint – és kihúzott a lányok karmai közül. Persze miért is ment volna minden simán. Ezeknek a piócáknak is mindig a nyomomban kell loholniuk. Alexán nem tudtak kifogni. Kicsempészett a hátsó kijáraton. Hihetetlen ez a nő! Csak ámultam, hogy így feltalálja magát és nem esik egyből pánikba. Nagyon meglepett ez a viselkedése, de persze csak is jó értelemben. A következő percben ismét meglepett. Nagyon elszégyellte magát, amiért nem tudta megakadályozni, hogy letámadjanak a rajongók. Mintha ő tehetne róla, hogy ennyien felismernek. Nekem kéne sajnálkozni, hisz miattam van az egész, miattam fulladt ebbe ez a nap. Ezt megosztottam vele is majd szorosan a karjaimba zártam. Most eltűnt az a magabiztos nő, aki még az előbb itt állt előttem. Úgy bújt hozzám, mint aki halálra rémült, pedig nem történt semmi baj. Leírhatatlan érzések jártak át, amikor ismét egymáshoz préselődött a testünk. Mélyen magamba szívtam az illatát. Még ha csak pár másodpercig tartott is az egész, én úgy éreztem mintha megállt volna az idő. Oké. Valami tényleg nem stimmel velem. Mikor lettem én ilyen érzelgős? Teljesen új dolgokat csal ki belőlem. Mint minden jónak egyszer, ennek a pillanatnak is vége szakadt, amikor megláttam a paparazzikat. Egy dolog járt a fejembe: nem akartam, hogy holnap minden újság címlapján ott legyek Alexával. Nem akartam kitenni ennek az őrületnek. Elég ha engem darabokra szednek. Másra nem is tudtam gondolni, csak arra hogy minél előbb el kell tűnnünk innen, így futásnak eredtem. Vagyis eredtünk, mert szegény lányt is magam után húztam.

Nem tudom mennyi ideig rohantunk, de egyszer csak Alexa berántott egy házba. Tisztára mint a filmekben. Ott lapultunk a falnál, amíg vártuk, hogy a ”rossz fiúk” elmenjenek. Alig kaptam levegőt és úgy láttam ezzel Alexa sincs másképp.
- Hát azt hiszem többet kéne edzenem, de hogy futni nem fogok többet az ….- a mondatot már nem tudtam befejezni, mert tenyerét a számra tapasztotta, miközben szembefordult velem. A kijáratot figyelte, de engem már nem érdekeltek a fotósok. Csak őt néztem. A mellkasa még mindig hihetetlen gyorsasággal emelkedett fel-alá, az arca enyhén kipirult a futástól. Most még gyönyörűbbnek láttam, mint eddig bármikor.

- Azt hiszem ezt megúsztuk.... Bocsi – mondta de én nem hallottam semmit. Elvesztem azokban a gyönyörű szemekben. Egyikünk se szólalt meg és nem is húzódtunk el egymástól. Csak néztük egymást. Többször elkalandoztam az ajkai felé és ő is ugyanígy tett. Azt kívántam bárcsak megcsókolna. Én már nem mertem kezdeményezni. Annyi esélyem volt már rá, de sose végződött csókkal. Arra vártam, hogy ő lépjen. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Az ajkait finoman hozzáérintette az enyémhez. El se hittem, hogy végre megtörtént. A zongorás eset óta csak erre vágytam. Úgy éreztem, mintha villám csapott volna meg. Olyan vágyak keltek útra bennem, amilyet eddig még sosem éreztem. Az ajka puha volt mint a legfinomabb selyem, csókja íze pedig semmihez sem fogható. Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Még többet akartam. A kezeimet a derekára csúsztattam és még közelebb próbáltam préselni magamhoz. És ez volt az, amit nem kellett volna. Ajkai hirtelen abba hagyták a szám ostromlását. Én még ki akartam élvezni minden pillanatát ennek a csóknak, ezért kicsit késve nyitottam ki szemeimet.

Bár ne tettem volna. Egy rémült arcú lány nézett vissza rám. Hirtelen ellépett tőlem és hátat fordított nekem. Fogalmam sem volt mi lehet a gond, hisz ő is akarta. Éreztem. Sőt ha pontos akarnék lenni ő volt az, aki kvázi lecsapott az ajkaimra, mielőtt bármit mondhattam volna.
- Ne haragudj – fordult felém olyan gyorsasággal, mint ahogy az előbb ellépett tőlem. - Én... nem tudom mi ütött belém. Nem szoktam ilyet csinálni – rázta a fejét -  csak úgy jött és...
- Hé, elég! Nem történt semmi, vagyis oké történt, de én nem bánom – mosolyogtam rá. Megkönnyebbültem, hogy csak az bántja, hogy ”letámadott”. Tehát ő is azt érzi, amit én. Vonzódik hozzám. Ettől a felfedezéstől, ezernyi érzés kavargott bennem. És bekövetkezett az, amitől annyira tartottam. Most, hogy megízleltem a csókját, még többet akartam.

Legszívesebben most én vetettem volna rá magam és a végtelenségig csókoltam volna. Egy dolog tartott csak vissza. Nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni Alexát. Plusz féltem, ha most kezdeményeznék, akkor visszautasítana és tönkre tenném azt, amit eddig sikerült elérnem. Eljön még az én pillanatom. Mert az kizárt, hogy még egyszer ne érezzem az ajkait az enyémen.